14 km...megcsináltalak!

Igen! Rögtön a dicsekedéssel kezdem: szombat este lefutottam életem első leghosszabb távját, 14 km-t. Nem egyedül futottam! Családilag még 3-an teljesítették a távot, amúgy meg voltunk több mint ezren.
Tavaly akadtunk a versenyre tesómmal, nem is tudom hogyan. Mindenesetre már tavaly is nagyon tetszett az egész, pedig akkor csak 6 km-es körök voltak, és csak egy kört futottam. (Két héttel egy komolyabb műtét után akkor annak is örültem.) Emlékszem tesóm akkor már 12 km-t futott, és annyira hihetetlen volt, hogy egyszer ennyit fogok én is futni. És tessék...megcsináltam.
Rutinosként mentünk Füredre, éles kanyarral vágódtunk be a megszokott parkolónkba....jó nagyot koppantunk is, mert fullig volt (utolsó két helyre paszíroztuk be magunkat). Már itt sejtettük, többen leszünk, mint tavaly. Sajnos férjem egyéb elfoglaltság miatt (nem sajnálni: tesójával vizilabda meccseket nézett!) nem tudott ott lenni, de folyamatos összeköttetésben nyugtatott egész nap és lájkolgatta az össze futással kapcsolatos bejegyzésem (ami nem szokása!). Férjem helyett ott volt legjobb haverom, aki hogy-hogynem szintén fut...ez már csak ilyen...fertőz mindenkit!

Gyors pisilés (francokat volt gyors...sorbanálltunk sokat) és rajtcsomag átvétel után beálltunk az induláshoz. Fotózkodás, belső hang nyugtatása.... és már indultunk is. Örülök, hogy sehol nem volt idő elgondolkodnom, mert vagy beszéltem valakivel, hogy épp el kellett jutnom valahova, vagy a maradék cuccomat próbáltam szegény Adrira (Zolika barátom barátnőjére) akasztgatni...így nem voltam ideges..annyira.

START

A csapat

A terv az volt, hogy mi Leával valahogy végigjutunk a 2 körön, Anyum és Tesóm jó gyorsan lefutják a 2 kört, míg Zolika majd jó beér minket a 3. körben. Hát nem így lett. Persze a rajt után még így nézett ki... Zoli kistartolt, anyuék jó tempóba elindultak, mi meg szép lassú ütemben elkezdtünk futni. Rögtön a futás eleje egy emelkedős rémunalmas hosszú egyenes rész volt. Fordulónál ránéztem a telefonomra és látom, hogy kb. másfél kilóméternél járunk. Mi???? Ennek a tízszeresét akarom én lefutni? Lea mellettem megkérdezte, hány km van már meg, mondtam erről még ne beszéljünk. (persze mindezt jelbeszéddel, mert mi zenét hallgattunk...nem beszélgettünk). Az út a forduló után logikusan emelkedőből lejtőre váltott. Ez kicsit visszahozta a jókedvünket, és egyszer csak a 3 km-es frissítőnél jártunk. Na mi itt vizet ittunk, pedig állítólag volt fröccs is. Nekünk jutott víz.... :D Az unalmas szakasz itt kiserdőre váltott...murva, sötét...és vártam a tavalyi zombikat, akik ijeszgettek...idén nem voltak. Erdő legvégén kaptató levelekkel. Na ott már nagyon elkeseredtem... szépen fel is gyalogoltam rajta. Utána jött egy szakasz, ami mesés volt. Lejtő lefelé...a végén a Balaton. El is gondolkodtam, hogy akkor most a végén beleugrom és szarok én mindenre! Jól esett volna, mert ugye nagyon meleg volt napközben, és sokat esett mostanában, így a páratartalom elég magas volt. Én bírom, de azt éreztem, hogy nincs egy száraz pontom sem! Ezután kicsit kanyarogatunk ide oda...és már láttam, hogy visszaértünk. Jött egy frissítő, ahol belemarkoltam a szőlőcukorba..a megmentőmbe! Sétáló, biztató emberek, tapsolás, hajrá kiabálás... mi pedig szélsebesen átfutottunk az óra alatt a második körre (naná, hogy majdnem rossz felé futottunk!).
Ok, a fele megvan...innentől túlélésre játszunk! Jött az unalmas kaptató felfelé, aminek felénél Lea szólt: álljunk meg, mert nem bírja. Mondtam neki, hogy ok, 5 mély levegő és futunk tovább. Így is lett. Kicsit az is segített, hogy a tudtunk anyuékkal pacsizni akik a fordulón túljutva már visszafelé jöttek (meg is lepődtem, hogy csak ennyivel vannak előttünk...pedig mi cammogunk és megállunk) Forduló után újabb ütést éreztem Leától...ő nem bírja...hánynia kell... Ekkor egy kedves pasi szólt, hogy lejtő van...használjuk ki. Taktikánk a "saját lendületünk levisz minket" volt, ami bejött. Jött a frissítő (megint víz...nem fröccs), majd jött az erdő. Ott Lea megállt, és azt mondta ennyi volt. Menjek, és a célban várjam meg. Én háromszor visszakérdeztem, hogy "biztos???", mire az volt a válasz, menjek már. Mentem is a leveles-ingoványos kaptatóra, aminek a tetején egyszer csak Lea mellettem termett. Azt mondta jobban van. Innen már nem is emlékszem mi volt. Csak futottunk-futottunk-futottunk. Egyszer csak ránéztem a telefonomra és látom, 12,5 km van mögöttem. Eddig 12 km volt a legtöbb, amit valaha futottam (egyszer), így azt gondoltam magamban, én már nyertem. Leának mondtam, hogy már csak 1,5 km...mire ő a csak szóba belekötött, de mentünk tovább. A sétányra érve szóltam neki, hogy vegye ki a füléből a zenét, mert a lelkesítést hallania kell, az segít majd túllendülni az utolsó métereken. És még ezt mondtam neki:
" Lea megcsináltuk! Ez a miénk és senki nem veheti el tőlünk!" majd megfogtuk egymás kezét, és felemelt kézzel beszaladtunk a célba...közben kiabáltuk: Megcsináltuk!!!!
Kaptunk érmet a nyakunkba...csináltunk közös selfit (én mint valami kruplifej, úgy nézek ki rajta!)

Megcsináltuk!

Zolika nem ért utol minket, anyuék előttünk nem sokkal értek be, ráadásul a tesóm nagy lendülettel elkezdte futnia 3. kört, mikor rájött, hogy nem jó helyen van.... :D
Lea nagy lelkesen küldött egy snapchetet mindenkinek, hogy lefutott 17 km-t. Mikor többek közt én is megkaptam, szóltam neki, hogy ok, de csak 14 volt! Nagyon röhögtünk!!!! Mindenki izzadt volt, és fáradt. És rettenetesen büszke magára, a másikra. Én gyorsan felhívtam férjemet, aki lelkendezett a telefonba, hogy én milyen ügyes vagyok.

A család

Nagymama, unoka, anya

A parkolóban kicsit várakoznunk kellett, mert potyautasaink a fürdőben voltak. De jó is volt átöltözni és csak ülni. Aztán szép lassan elindultunk utunkra, vissza a nyaralóba. Nem mentem gyorsan, mert a lábaimban nem bíztam 100%-osan. Lassan mindenki elaludt a kocsiban... én meg azon gondolkodtam, hogy talán nem is lehetetlen az a 21 km...talán tényleg megcsinálom...de akkor aztán sírva fogok célba érni!

XOXO