kedd, szeptember 30

Megcsináltam!

Itt vagyok!!!!!! És tényleg elnézést kérek mindenkitől, de az elmúlt hetekben rengeteget dolgoztam. napi 10-12 órát ültem a gép előtt. Nagyon jól esett, hogy hiányoltatok, és nem, nem untam meg a divatot, az öltözködést és a blogot...de valamiről le kellett mondanom. Sajnos a blogra esett a választásom!



Az elmúlt időszak legnagyobb eseménye az volt, hogy lefutottam életem első – és eddig egyetlen – félmaratonját! A történet ott kezdődött, hogy idén is jelentkeztünk a júliusi balatonfüredi éjszakai futásra, mert tavaly nagyon jól éreztük magunkat. Dilemmáztam, hogy mennyit fussak 1 vagy 2 kört. (7km, vagy 14km) Nővérem felhívott, hogy előadta nekem, hogy nehogy már kevesebbet fussak, mint a Vivicittán, fejlődni kell, amúgy is, ha 14 km-re nevezek, az a WizzAir félmaraton hivatalos felkészítő futása...szóval jelentkezzek arra és akkor a 14km-es táv féláron lesz...
Nem tudom ez hogy történt, de azt vettem észre, hogy már jön a visszaigazoló mail, hogy én le fogom futni a félmaratont... Nos ekkor kicsit bepánikoltam.

Pánikomat megosztottam a facebookon, ahol Andi (Mácsár( barátnőm úgy nyugtatott meg, hogy fogta magát és ő is benevezett a félmaratonra. Utólag elárulom: ettől sem nyugodtam meg, sőt!

Teltek-múltak a hetek. A párás idő miatt nagyon nem ment az edzés, egymást vigasztaltuk Andival, de valahogy szerintem mindketten belül küzdöttünk...
Aztán jött egy levél, hogy egy hónap és félmaraton. Öööööö!!!! Ennek fele sem tréfa alapon elkezdtem nagyon nyomni a kilométereket. A napi 12 km volt az alap, de volt 14, sőt 16 km is. Ez utóbbi nálam úgy néz ki, hogy kifutok a Margit szigetre, ott nyomok egy kőrt, majd vissza. (Nagy kedvencem lett azóta!) Küldük az eredményeket, távokat, percidőket egymással Andinak...láttuk, hogy egyformán megy ez nekünk.


 Futós edzések mellett Rubint Réka tornára jártam. Jól jött a sok guggolás és comberősítő feladat, mert sokat kellett trappolni! És persze Réka lelkesítő dedikálása a pólón....nekem nagyon sokat jelentett!

És eljött a nap! Annyira izgultam, hogy alig aludtam előtte lévő nap (ami azzal telt, hogy 5 percenként kérdeztem a férjem: ugye megcsinálom????), persze ébredni nehezen ment. A terv az volt, hogy csinálok magamnak egy tojásrántottát reggelire, de a gondolattól is hányingerem lett. Maradt a szendvics...valahogy legyűrtem. Összekészítettem a magammal vivős csomagot, és egy csomagot, amit férjem a célhoz hoz majd. (Nem akartam magammal vinni a férjem, mert tudtam, hogy kb. 2,5óra míg lefutom, és felesleges lett volna elejétől ott várnia.)


Kisétáltam a ligetbe. Nálunk a lakótelepen egy árva lélek nem volt. Esős borús vasárnap reggel volt...mindenki lustálkodott, mindenki élvezte a lakás melegét. Még el is kezdtem gondolkodni, hogy biztos ma kell menni? Mikor a Mexikói úti metróhoz értem, már tudtam, hogy igen. Sokan tették le a kocsijukat, és sokan köszöngettek mosolyogva. A Városliget meg teli volt! Kis időt voltam egyedül, aztán meg lettek az Andik (barátnő és tesóm Andi is!) Innen már nagyon pörögtek az események...gyorsan rajtszámot ragasztottunk, pisiltünk, megettem a müzliszeletem, és beálltunk a zónánkba. Próbáltunk mosolyogni és nem pánikolni! Én magamban a "ne süssön a nap és ne eredjen el az eső" imát mormogtam... na ki is sütött a nap! :)


Gyors indulás előtti selfie, és 10, 9, 8....áááá...pánikkkkk...3,2,1 és hál istennek még tottyorgás...de egyszer csak elindultunk.  Nővérem gyorsabb futó, így ő percek múlva már számunkra érzékelhetetlen volt, de mi Andival szépen a tempónkat tartva haladtunk. Az elején nagyon sokan megelőztek, megbeszéltük, ez minket nem zavar. Mi nem nyerni és versenyezni, hanem teljesíteni jöttünk. Ha megcsináljuk, az jó lesz! Ennyi. Az első 5 km szinte meg sem kottyant, még beszélgettünk is Andival. Engem egyedül a pára zavart, mert nagyon izzadt az arcom, de törölgettem...megoldottam. Sok frissítőpont mellett elhaladtunk, aztán meg is beszéltük, hogy fél távnál fogunk először inni. (Így is tettünk, és utólag már tudom, előbb kellett volna. Nekem az IR miatt ugye folyamatosan nyomnom kell a szőlőcukrot magamba, mert ha a cukorszintem leesik, akkor ráz a hideg szédülök, és az erőm elmegy. Mivel magas volt a páratartalom, így nagyon izzadtam, gondolom jobban csökkent a cukrom, szóval a 10 km-es tankolás szerintem egy kicsit késő volt. De nem volt baj, tanultam belőle...legközelebb hamarabb kezdem a cukorpótlást)
10 km-es pihenőnél ettünk ittunk (viszonylag menet közben – gyors séta mellett), és futottunk is tovább. Megbeszéltük, hogy a fele megvan, meglesz ez!!!
Azt hiszem a 16 km-es táblánál éreztem először azt, hogy húúú nagyon nem vagyok jól, de feladni nem akartam. Andi nagyon aranyosan megállt velem. Ittunk, szőlőcukroztunk, és megbeszéltük, hogy innentől párszor bele kell sétálnom. Haladtunk tovább, és egyszer csak nagyon cuki szurkolótáborunk lett, mert Andi férje jelent meg a lányokkal és vadul szurkoltak (jajj olyan cukik és meghatóak voltak, majdnem elsírtam magam), ami lökött rajtam egy kicsit. :) Futottam, sétáltam, futottam... Andi meg csak mondta, hogy már nem adjuk fel, és ő már látja a 18-as táblát...újabb frissítőpont sé KÓLA!!! Hát lányok! Én nem rajongok a kóláért, de ha iszom akkor is csak light-ot, mert a cukrostól ragad a fogam. Szóval vagy 10 éve nem ittam cukros kólát, de ez most irtó jól esett! SŐT! megmentett...
Az utolsó 3 km-re visszagondolva csak arra emlékszem, hogy nagyon nagy hálát éreztem Andi iránt, aki mindig megállt velem, és nem hagyott ott, nagyon szédültem (ezt eddig titkoltam!), és nagyon vártam a végét. 
Aztán egyszer csak visszaértünk a Városligetbe és nagyon sokan szurkoltak, és nagyon lelkesítőek voltak. Aztán már majdnem a célnál Zolika barátom és Barátnője Adri ordították, hogy hajrá Anna, és komolyan teljesen odavoltam, hogy úristen ezek kijöttek csak azért, hogy nekem szurkoljanak??? megláttam a cél feliratot és megfogtam Andi kezét és a magasba emeltem. Mert nekünk így kellett befutni. 


Nagyon hamar meglett a férj is, aki nagyon mosolygott, mikor meglátott. Gyorsan adta nekem a házi narancslét. (Köszi a dokinőmnek, tényleg nagyon jó volt!) Meglett nővérem, a csapat, a szurkolók...de itt már csak egy két mondatra emlékszem. Fel nem fogtam semmit, de azt éreztem, hogy már nem is fáj semmi, már nem vagyok fáradt...már nem érdekel semmi, csak egy dolog: megcsináltam! Vagyis megcsináltuk!


Még napokig erről beszéltünk Andival. Szerintem kb. egy hét volt mire mindketten felfogtuk, hogy megcsináltuk. :)

Most sokáig gondolkodtam, hogy milyen befejezést írjak nektek. De olyan sok minden van bennem, hogy most akkor jöjjön pontokba szedve:
– ezt egyszer mindenkinek ki kell próbálni!
– a futás összehoz: a családdal, a barátokkal...
– az igazi barát lefutja veled a félmaratont...vagyis Veled futja le...
– akarok még ilyet!!!!

És jöjjön a hivatalos időm:

A célom az volt, hogy 2,5 órán belül lefussam...sikerült!

XOXO
 



6 megjegyzés: